Tisza István és a Román Nemzeti Párt
Szávay István

Tisza István nemzetiségi politikája - a románokkal való megegyezés fontossága

Tisza István politizálásának és politikai hitvallásának alapkoncepcióját és célját a dualizmus minden áron való fenntartása való törekvés jelentette. Tisztában volt vele, hogy a magyarság erejét és befolyását a térségben valamint szupremáciáját saját hazájában kisnemzetként egyedül megőrizni nem képes. Nézete szerint a Monarchia birodalmi keretei, gazdasági és politikai hatalma és befolyása jelenthette csak azt az erőt, amelynek részeseként Magyarország és a magyar nemzet stabilitása, fejlődése és egysége a jövőben biztosított lesz. Apjához, Tisza Kálmánhoz hasonlóan tehát mereven ragaszkodott a dualista államberendezkedéshez. A dualista struktúra fenntartása nála nem pusztán a magyarság előnyös helyzetének fenntartása, hanem a soknemzetiségű térség egyensúlyainak védelme a bomlás után szükségszerű anarchikus átalakulástól.

A Monarchia stabilitása számára egyik leginkább fenyegető veszélyt a pánszlávizmus erősödésében látta, amely mögött egyértelműen Oroszország birodalmi érdekei és nagyhatalmi aspirációi állottak. A Török Birodalom romjain létrejött balkáni államokkal való viszonyt a korszak egészében terhelte a Magyarországon élő szerbek és románok kérdése. Az egyre agresszívabb politikát folytató Szerbia nyugtalanságot szított a Monarchia délszláv térségeiben, egyre határozottabb igényként merült fel - horvát részről is - egy Belgrád központú délszláv állam létrehozására. Romániában pedig - aki csatlakozott ugyan a hármas szövetséghez - a közvéleményben és a vezető politikai körök szintjén is sokan hangoztatták Nagy-Románia megteremtésének szükségességét és idejének elérkeztét, minden román közös államának létrehozását. A korszak vezető politikusainak többsége azonban Tisza Istvánnal ellentétben nem ismerte fel vagy nem helyesen értelmezte a nemzetiségi kérdés megoldatlanságában rejlő erők feszítő erejét; a nemzetiségi mozgalmakkal és törekvésekkel, valamint az azokat mind határozottabban támogató Szerbiával és Romániával szemben sokkal inkább a nyers erő és hatalmi fölény, mintsem a tárgyalások és a lehetséges kiegyezés keresésének álláspontjára helyezkedtek.

Tisza tudta, hogy engedményeket kell tennie a nemzetiségek irányában ahhoz, hogy hűségüket az ország számára biztosíttatni lehessen. Reálisan mérte fel ezeket a dualizmus és egyben Magyarország létét alapvetően veszélyeztető tényezőket. Mereven elutasította a Monarchiának a dualizmus évtizedeiben többször több irányból is felvetett föderatív, illetve - a csehek vagy a délszlávok bevonásával - trialista típusú átszervezésének ötletét. Ezeket az elképzeléseket nem csak a Monarchia, hanem Magyarország stabilitására és jövőjére nézve is veszélyesnek tartotta. Felismerte a nemzetiségi mozgalmak fenyegető erejét és azt, hogy a nemzetiségek lojalitásának megnyerése az ország alapvető érdeke, hiszen a kemény kéz politikájával csak a szeparatizmust erősíti köreikben, indoklást és bátorítást adhat a szomszédos államok Monarchia-ellenes politikájához.

Fent vázolt alapelveihez Tisza egész politikai pályafutása során változatlanul ragaszkodott, álláspontja négy évtizeden át lényegében nem módosult. 22 esztendősen már 1883-ban, a fiumei kérdésről írt egyik könyvbírálatában hangoztatja, hogy "a nyolcadfél millió magyar csakis akkor bízhatik jövőjében, ha a magyar államban élő nemzetiségekben fenn tudja tartani a tiszteletet, bizalmat és ragaszkodást az állam iránt".

A nemzetiségi mozgalmak közül a legveszélyesebbnek mindvégig a háttérből Oroszország támogatását is élvező (pán)szláv törekvéseket tartotta. Ezért nemzetiségi politikai célkitűzéseinek középpontjába az 1900-as évek elejétől a legnagyobb lélekszámú és nem szláv eredetű magyarországi kisebbséggel, a románokkal való megegyezést, bizonyos kedvezmények megadásával részükről a birodalmi keret és államberendezkedés elfogadtatását állította. Mint bihari születésű képviselő, elsőként és fokozottabban a hazai románság helyzetével és igényeivel szembesült. Amikor a magyarok és a románok közti feszültség növekedett a század utolsó évtizedében, Tisza úgy érezte, véleményt kell nyilvánítania e kérdésben. Bihar megye közgyűlésén 1893. szeptember 20-án tiltakozott a románellenes zavargások ellen, melyeket a román nacionalisták megújult aktivitása váltott ki. Tisza kifejtette, hogy a magyar megtorlás a románok és a magyarok közötti tradicionális jó kapcsolatok felbomlásával fenyeget Biharban. Majd beszédét a nemzetiségi kérdésről kialakított nézeteinek kifejtésével folytatta.

Tisza elsősorban tehát a románokkal való megegyezés lehetőségét kereste. 1905-től egészen Románia hadba lépéséig folytatott tárgyalásokat román nemzetiségi vezetőkkel, a megegyezés azonban végül elmaradt.


A Román Nemzeti Párt megalakulása

Az 1867. június 20-án tartott országgyűlés szentesítette Erdély unióját Magyarországgal, azt követően a románság végleg két, más és más politikát valló táborra szakadt. A magyarországi román nemzeti párt 1869 januárjában, Temesvár székhellyel, az erdélyi román nemzeti párt két hónappal múlva, Nagyszeben székhellyel alakult meg. A magyarországi párt rendre részt vett a választásokon és képviselőket juttatott be a parlamentbe, az erdélyi párt az aktivitás és a passzivitás között ingadozott.[20]

A különböző magyar pártok padsoraiban is ültek nemzetiségi képviselők, köztük több román is, akik nagyrészt a magyarországi és a partiumi területekről származtak, mint például Alexandru Roman vagy Gheorghe Pop de Băşeşti. Az erdélyi románok döntő többsége tiltakozva a dualizmus rendszere és nemzetiségi politikája ellen a passzivitást, a parlamenten kívüli politizálást és érdekképviseletet választotta, amelyet Ioan Vancea és George Bariţ vezetésével az 1869. március 7-ei szerdahelyi értekezlet követendő elvként el is fogadott.

Az egység megteremtésére tett első kísérletnek a Román Nemzeti Párt színre lépése tekinthető, amely 1881. május 12-én alakult meg Nagyszebenben Partenie Cosmat, az Albina bank elnökének vezetésével. Bár a párt a parlamenti politizálás tekintetében az erdélyi részekre vonatkozóan továbbra is a passzivitás álláspontjára helyezkedett, képviselői határozottan megfogalmazták a hazai románság követeléseit, köztük Erdély autonómiáját, az 1868-as nemzetiségi törvény módosítását, teljes egyházi autonómiát, a román nyelv használatát az igazságszolgáltatásban és a közigazgatásban és új választójogi törvényt a választójog kiszélesítésével. Követeléseiket a magyar politikai elit azonban mereven elutasította, sőt a románság sérelmeit és követeléseit tartalmazó, Ferenc Józsefnek 1892-ben benyújtott Memorandum több szerzőjét hazaárulás címén perbe fogták, és két hónaptól öt évig terjedő börtönbüntetéssel sújtották. Wekerle Sándor miniszterelnök nem hajlott velük az alkura, 1894-ben feloszlatta a sérelmeit szóvá tevő Román Nemzeti Pártot. Ám az erőfitogtatás nem érte el célját. Ellenkezőleg: 1893-94-ben a román, a szlovák és a szerb nemzetiség vezetői egyezséget kötöttek akcióik egyeztetésére.

1901. őszén a választások közeledtével Kolozsvárott összegyűltek a hazai románság régi és új vezetői. 1901. szeptember 5-én egy nyilatkozatot adtak ki, amelynek veleje az volt, hogy a párt eddigi programját változatlanul fenntartja, megvalósításáért a jövőben is kitartóan fog küzdeni és ezen elhatározásának megfelelően továbbra is megmarad a passzivitás álláspontján. Bár a párt maga nem indult a választásokon, az országgyűlésbe ezt követően nyolc román nemzetiségű képviselő került be, többségük a Szabadelvű Párt jelöltjeként. A passzivitás politikáját erőteljesen szorgalmazó Ion Raţiu, a román nemzeti komité elnöke 1902-ben bekövetkezett halálát követően a komité elsőszámú vezetője Gheorghe Pop de Băşeşti, főtitkára pedig Vasile Lucaciu lett, ettől fogva egyre többen szorgalmazták a korábbi politika feladását.

1903-ban a dobrai (Hunyad megye) kerület mandátuma megüresedett, és Aurel Vladnak sikerült a többséget az 1903. évi június 6-ai választáson megszereznie, és mint az új program alapján álló aktivista román nemzetiségi párt egyetlen tagja, a parlamentben már július 8-án fel is szólalt. Miután kifejtette, hogy a passzivitás feladására a kormány erőszakossága és a választási törvény kényszeríttette, elmondta, hogy bár a kormány nemzetiségi politikájában rendszerváltozás következett be, mivel azonban a párt, melyre a miniszterelnök támaszkodik, a múltban a nemzetiségek ellen nagyon sokat vétkezett, és a miniszterelnök programjában sincs semmi olyan, ami biztosítékul szolgálhatna arra nézve, hogy jövőre másképpen lesz, nem viseltethetik bizalommal a kormány iránt.


Tisza István első miniszterelnöksége

Gróf Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök alig négy hónappal az 1903. június 27-ei kinevezése után lemondott, és az uralkodó Tisza Istvánnak adott kormányalakítási megbízást. Tisza felfogása a nemzetiségi kérdés kezelését tekintve alapvetően különbözött a korábbi miniszterelnökök álláspontjától és politikájától és ez bizakodással töltöttel el nemzetiségek vezetőt, köztük a románokat is. Köszönhető ez Tisza korábban e téren tett nyilatkozatainak is, amelyek közül a románság körében különösen jó visszhangra talált Tiszának a még 1899-ben az új aradi görögkeleti román püspök, Iosif Goldiş (aki egyben országgyűlési képviselő is volt) beiktatásán mondott beszéde, ahol - miután kifejezte sajnálkozását afölött, hogy nem beszél románul - a következőket mondta: "A magyar nemzet csak úgy ünnepelhette meg fennállásának ezredik évfordulóját, hogy nem nyomta el más nemzetiségű polgárainak nyelvét és jövője is csak akkor lesz, ha úgy cselekszik, mint a múltban. A magyar nemzetnek nagy feladatai vannak, amelyeket azonban csak a román fajjal egyetértésben teljesíthet. Viszont a románság előtt sincs a boldogulásnak más útja, mintha a magyarral testvériesen egyetért".

A felszólalásra Nicolae Popea karánsebesi görögkeleti román püspök válaszolt: "A hiba az volt, hogy mostanáig nem ismerték el és nem hangoztatták azt, hogy mennyire szükséges a magyarok és a románok kölcsönös egyetértése. Tisza mutatta meg mai beszédében azt az utat, amelyik a kölcsönös súrlódások megszüntetésére vezet".

Tisza 1903. november 3-án a Főrendi Házban mondta el első miniszterelnöki programbeszédét, ahol a nemzetiségi kérdést illetően a következőket mondta: "Ezt az államot ezer évvel ezelőtt a magyar nemzet alkotta meg; a magyar nemzet nyomta rá bélyegét s ezt az államot a maga nemzeti jellegétől megfosztani nem lehet. De éppen e nemzeti jellegben már benne van a jogtisztelet a haza nem magyar ajkú polgártársai iránt... És ez idegenajkú polgárait az országnak őszinte szeretettel fogadták be őseink a magyar alkotmány sáncai közé, és széleskörű jogokkal ruházták fel. A jól felfogott igazi magyar nemzeti politika megköveteli, hogy e jogok tiszteletben tartassanak a jövőben is, és hogy valóban testvéri szeretettel fogadjuk idegnyelvű polgártársaink mindama törekvéseit, amelyek a magyar nemzeti állam nagy szempontjával és az ország integritásával ellentétben nem állnak. Kiegészítő része e felfogásnak..., hogy az állam teljes szigorral lépjen fel ama lelkiismeretlen izgatók ellen, akik a haza polgárai között az egyetértést megbontani törekszenek; ellenségei ezek az államnak s ellenük az államnak védekeznie kell esetleg a ma rendelkezésünkre álló eszközök szigorításával is.

Tiszának ebből a felszólalásából is kiolvasható azon későbbiekben is következetesen fenntartott véleménye, miszerint bár fontos a nemzetiségek megnyerése és számukra az alapvető jogok biztosítása, azonban a radikális követelésekkel előállók, a nemzetiségi sérelmeket folytonosan hangoztatók a legtöbb esetben nem bírnak a nép részéről számottevő támogatással, követeléseikkel pedig fölösleges feszültségeket keltenek az ország magyar és más nemzetiségű lakossága között, ezzel pedig az ország nyugalmát és stabilitását veszélyeztetik.

Tisza első hivatalba lépése után valóban próbált érdemi gesztusokat tenni a nemzetiségek irányába. A szólásszabadság érvényesült a nyilvános gyűléseken, a kormányzat által nem magyar hírlapok ellen indított sajtóperek száma drasztikusan csökkent. Több városban nem magyar nemzetiségű polgármestert választottak, négy megyében pedig a megyegyűléseken a román képviselők szabadon használhatták anyanyelvüket. Következetesen ragaszkodott azonban emellett a magyar nyelv nemzetiségek általi elsajátításához. Ennek egyik lehetőségét a nemzetiségi iskolák magyar nyelvű órái számának emelésében látta. Ez utóbbi igény képezte alapját a vallás- és közoktatásügyi miniszter, Berzeviczy Albert által előterjesztett törvényjavaslatnak, melyben azonban a kisebbségek képviselői az állam által irányított és felügyelt magyarosítási folyamat első lépcsőfokát látták.


A Román Nemzeti Párt aktivizálódása

Miután Ferenc József Tisza István előterjesztésére feloszlatta a Képviselőházat, az 1905. január 26-án kezdődő választások miatt a komité az úgynevezett román nemzeti értekezletet 1905. január 10-re hívta össze Nagyszebenbe. A kormány ez alkalommal eltekintett attól, hogy Hieronymi 1894-ben a komitét feloszlatta és minden további működéstől büntetés terhe alatt tiltotta, és nem akadályozta meg az összehívott konferencia megtartását. A tagok túlnyomó többsége abból a fiatal román értelmiségből került ki, amelyik az 1894-től 1904-ig terjedő időszakban lépett a közéleti és a politikai szereplés terére. A több napon át zajló értekezlet áttekintette az 1893 óta eltelt időszak főbb történéseit, valamint a komité működését. A jelzett időszak nemzetiségek szempontjából jelentős eseményei és a közelgő választások kapcsán a vita az 1881-es program valamint a passzivitás politikájának fenntartása körül zajlott. A Román Nemzeti Párt végre elfogadta a fiatalabb generáció aktivista irányvonalát. Az új program módosította az 1881. évi álláspontot, Erdély autonómiája helyett "a román nép államalakító politikai egyéniségének elismerését, etnikai és alkotmányos fejlődésének közjogi intézmények általi biztosítását" tűzte ki célul, követelte a nemzetiségi törvény végrehajtását, a nyelvhatárok szerint kikerekítendő közigazgatási kerületek önkormányzatát, az általános és titkos választójog bevezetését. E határozat kimondása után a párt ügyeinek továbbvitelére megválasztották az új komitét is. Az új komité tagjai a következők lettek: Gheorghe Pop de Băşeşti, Vasile Lucaciu, Alexandru Vaida-Voevod, Teodor Mihali, Ioan Suciu, Nicolae Comsa, Aurel Lazăr, Aurel Vlad, Aurel Cosma, Isidor Pop, Victor Bontescu, Ioan Senchea, Victor Onisor, Nicolae Ivan, Ştefan Pop-Cicio. A Román Nemzeti Párt végrehajtó bizottsága felhívást tett közzé, amelyben a román választókat a szavazásra hívta fel. Ezzel a párt tulajdonképpen követte a Szlovák Nemzeti Párt 1901-es és a Szerb Nemzeti Liberális Párt 1904-ben hozott határozatát.

Az 1905. évi választás nem csak Tisza István bukását hozta, hanem a román remények teljesülésének elodázását is, annál inkább, mert csak kevés román képviselő került az országgyűlésbe (8 fő). Ezeken a román nemzetiségi program alapján álló képviselőkön kívül még a kormánypártnak is volt hét román nemzetiségű tagja.[37] A megválasztott nyolc román nemzetiségi képviselő Budapesten Milan Hodža szlovák és Ljubomir Pavlovič szerb nemzetiségi képviselővel megalakította a nemzetiségi képviselők pártklubját azért, hogy a magyarországi nemzetiségek képviseletében egységesen léphessenek fel minden egyes esetben. A nemzetiségi képviselők pártja, mint külön parlamenti párt jelentkezett mindjárt a trónbeszédre adandó válaszfelirati vitában. Beszédük jórészt a már ismert nemzetiségi követeléseket tartalmazta.

A Tisza lemondása után megalakult Fejérváry Géza báró vezette új kormány belügyminisztere, Kristóffy József jelentős választójogi reformot szorgalmazott, mely később a kormány célkitűzései közé is bekerült. Az újraalakult román nemzeti komité, ki akarván gyorsan aknázni a kedvező helyzetet, Nagyszebenbe 1905. szeptember 20-ra egy nagy román nemzeti értekezletet hívott össze. Az értekezletnek az lett volna a feladata, hogy körvonalazza azt az álláspontot, amelyet a megváltozott politikai helyzettel, különösebben pedig az általános választói joggal szemben elfoglalni szándékozik. Miután a Nagyszebenbe összehívott román nemzeti értekezletet a kormány tiltó rendelete következtében nem tarthatták meg, november 5-re Lugosra hívtak össze egy választói értekezletet, mert a választói értekezletek nem voltak a Hieronymi-féle rendelet intézkedései alá vonhatók. Kimondták, hogy követelik az általános szavazati jogot, mégpedig akként, hogy minden nagykorú állampolgár, tekintet nélkül arra, hogy fizet-e valami adót vagy nem, szavazójogot nyerjen.

A Fejérváry-kormány bukása után az 1905-ben győztes koalíció élén Wekerle Sándor lett a miniszterelnök. A kormány megalakulása után a Szabadelvű Párt 1906. április 11-én feloszlatta önmagát, így nem is vett részt az ismét kiírt és megtartott országgyűlési képviselőválasztásokon. Tisza István visszavonult geszti birtokára, egyelőre nem vett részt a közéletben, 1907-ben csak a Dunántúli Református Egyházkerület főgondnoki tisztét vállalta. Tisza jól látta a koalíció belső ellentmondásait, vegyes összetételű táborát, felbomlásának elkerülhetetlenségét. Pártja feloszlatásában nagy szerepe volt. Szándékában állt, hogy számára kedvező időpontban ismét visszatér a politika porondjára, pontosabban a hatalom csúcsára.

A románság bizalmatlanul tekintett a koalíciós kormányra, hiszen a volt kormánypárt erős nemzeti retorikát hangozató ellenzékében még kevésbe bízott. Meglepetést keltett, hogy az új kormány vezetői bizalmas értekezletre hívták meg a két érseket és néhány román politikust. Az 1906. április 18-i tanácskozáson Wekerlén kívül Apponyi, Andrássy és Kossuth miniszterek is részt vettek, s az elég felkészületlenül érkező románoknak nem voltak részletes elképzeléseik. A koalíciós kormány nem kínált semmit, ami újabb zavarba hozta őket.

A román politikusok pozíciói azonban erősödtek, miután az 1906. évi választásokon 16 mandátumhoz jutottak. A parlamentben külön csoportot alakítottak, elnökéül Gheorghe Pop de Băşeşti-ot, alelnökéül Teodor Mihalit, Coridan Brediceanut, és Nicolae Oncut, főtitkárnak Vasile Lucaciut, titkárnak Alexandru Vaida-Voevodot és Ioan Sucuit választották. Céljuk az volt, hogy tovább erősítsék és az összes románlakta településen megszervezzék a Román Nemzeti Pártot, a szervezés központjául pedig Aradot jelölték ki. Politikai céljaik eléréséhez a trón várományosánál, Ferenc Ferdinánd főhercegnél kerestek és találtak bátorítást, akiről tudták, hogy nincs jó véleménye a magyarokról. A magyarok hatalmának megtörésére, a nemzetiségi jogok kiszélesítésére, az általános választójog bevezetésére törekedtek, de egyre jobban kezdte őket érdekelni a Monarchia jövője is.

A kormánynak a nemzeti kisebbségekhez fűződő viszonya tovább romlott, amikor bevezették az Apponyi-féle oktatási törvényt 1907-ben. A törvény létrehozta az ingyenes állami iskolák hálózatát és felemelte a pedagógusok fizetését, de erőteljesen hangsúlyozta a magyarosítást, és a nem magyar iskolákban erős állami ellenőrzést vezetett be ennek érdekében - e két utóbbi rendelkezése élénk ellenkezést váltott ki. Ezt követően a román passzivitás politikájának legkitartóbb hívei is feladták korábbi álláspontjukat.

Tisza a nemzetiségi alapon szerveződő pártokban szeparatista törekvéseket, a fölösleges elkülönülés szándékát látta, ezért kezdetben nem ismerte el a Román Nemzeti Párt létjogosultságát. 1910. március 13-án Aradon elmondott híres beszédében a nemzetiségi kérdésre és a nemzetiségi pártokra utalva kifejtette: "Igenis értsük meg egymást, igenis állítsuk helyre a nemzetiségi politika terén a magyar és nem magyar ajkú polgárok közötti teljes értelmi és érzelmi összhangot. De akkor aztán vessünk is örökre véget mindenféle nacionalista pártalakulásnak".


Tisza első kísérletei a románokkal való megegyezésre

Wekerle Sándor koalíciós kormányának szakadása után, 1910 elején Khuen-Héderváry Károly kap kormányalakítási megbízást, amelyhez a románok azért fűztek reményeket, mert a bécsi udvar emberét látták benne, melyhez a román politikusokat jó viszony fűzte.[45] Az új kormány kezdetben meg is felelt ezeknek a várakozásoknak. Számos sajtópert ejtettek, nem tiltották a nemzeti zászló használatát, engedélyezték a nemzeti himnusznak számító Andrei Mureşan-vers, az Ébredj, román éneklését, amely egyébként jelenleg is Románia himnusza. A miniszterelnök az egykori Szabadelvű párt tagjainak sorából alakult Nemzeti társaskörhöz tartozott, amely 1910. februárjában Nemzeti Munkapártként alakult párttá, és ezen a néven vett részt a május-júniusi választásokon. Tisza már a választások előtt állást foglalt a román-magyar megegyezés mellett.

A román nemzetiségi képviselők tárgyalásokat sürgettek gróf Khuen-Héderváryval, ahol egy választási paktum megkötése is szóba került. Ezek a tárgyalások azonban nem a Román Nemzeti Párt és a miniszterelnök, hanem főként Vasile Mangra nagyszebeni görögkeleti érsek és Tisza István között kezdődtek, akit már ekkor is a politikai élet tényleges irányítójának tartottak, és akiről tudva lévő volt, hogy megegyezésre törekszik a nemzetiségekkel. Mangra, akire nagy hatást tett Tisza a már említett 1899-es pohárköszöntője, bihariként már korábban közelebbi kapcsolatba került Tiszával. Mangra épp gróf Tisza Istvánnal való összeköttetése miatt politikailag teljesen háttérbe volt szorítva a koalíciós kormányzat egész ideje alatt. Most, hogy Tisza István gróf újra megjelent a politikai aktivitás terén, örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy hatásosan közreműködhessék egy magyar-román megegyezés létrehozásában. Ezek a tárgyalások azonban nem vezettek eredményre, a román fél azon igénye, hogy a kormánypárt bizonyos általuk megnevezett kerületekben az indulást engedje át nekik, Tisza és pártja részéről elutasításra talált. Tisza ugyanis olyan arányú győzelemre törekedett, amely megakadályozhatja Ferenc Ferdinánd politikáját támogatók - köztük a nemzetiségiek - megerősödését és összefogását.

A Tisza István vezette Nemzeti Munkapárt fölényes győzelmet aratott a Ferenc Ferdinánd támogatását élvező politikai erők felett, köztük az aradi román jelöltek súlyos verességet szenvedtek, nemegyszer a román szavazók jóvoltából. Ez a tábor mindössze 5 mandátumot tudott szerezni. A harcias román politikusok veressége, és a Tisza István pártjának támogatásával mandátumot szerzett 9 fős csoport bekerülése az országgyűlésbe nemcsak a románság megosztottságát jelezte, hanem az új miniszterelnöknek a románokkal való tárgyalási pozícióját is erősítette. A választási veresség felszínre hozta a Román Nemzeti Párt belső ellentéteit is. Jelzésértékű, hogy az újra nem választott román képviselők döntően a párt radikálisabb szárnyának tagjai voltak, mint például Octavian Goga, vagy Iuliu Maniu, akik aztán megalkuvással és a nemzetiségi célkitűzések feladásával vádolták a párt vezetőit. A belső harcokból végül a fiatalítást és a határozottabb föllépést követelő Goga vezette ún. tribunista csoport került ki vesztesen. Mivel a bukaresti kormánykörök is ellenük voltak, lapjukat, a Tribunát - s vele együtt a tribunista mozgalmat - fölszámolták.

Tisza már közvetlenül az 1910-es választások után felhívásban kérte a román főpapságot a közeledés előmozdítására. Ezzel egyidejűleg a magyar kormány egyes engedményeket is kilátásba helyezett a magyarországi románok számára. 1910. július 12-ei képviselőházi beszédében így szólt a nemzetiségi kérdésről: "Én azt gondolom, hogy a magyar nemzet kevés fontosabb és nehezebb probléma előtt áll, mint az előtt a nagy feladat előtt, hogy megteremtse azt az érzelmi és értelmi kapcsolatot és egységet a hazának minden polgára között, amely nélkül én a nemzetiségi kérdés kielégítő megoldását nem képzelem".

Tisza az 1910 körül felismerte, hogy a közjogi kérdések visszaszorulásával jelentősen megnőtt a szociális, társadalmi és nemzetiségi kérdések súlya. A szociális feszültségek, a munkásság és a parasztság helyzetének rendezetlensége, követeléseik egyre nyíltabb és erőteljesebb megjelenítése, valamint a nemzetiségi kérdés megoldatlansága mellett a balkáni kisállamok törekvései, a pánszlávizmus és a mögötte megbúvó egyre aktívabb és ismét a Balkán felé kacsingató orosz külpolitika kívülről és belülről egyaránt megingatták a Monarchia stabilitását. Valamennyi téren kereste a megoldás lehetőségeit, bár a megfelelő válaszokat jobbára nem találta meg.

Tisza a Román Nemzeti Pártban - mint ahogy a többi nemzetiségi alapon szerveződött pártban is - olyan erőket látott, amelyek túlzó követeléseikkel veszélyeztethetik és bomlaszthatják a dualista államberendezkedést. A megegyezést azonban mindenképpen fontosnak és hasznosnak találta. A nemzetiségek lojalitásának megnyerését a meglévő államjogi struktúrák fenntartása mellett a kulturális és egyházi jogok kiszélesítésében kereste. Szemléletesen példázza Tisza álláspontját az 1911. március 21-én elmondott képviselőházi felszólalása, amikor Alexandru Vaida-Voevodnak válaszolt, aki azt állította róla, hogy a románokat ki akarja fosztani nemzeti jellegükből. Tisza István élesen felelt és bebizonyította, hogy éppen ellenkezője igaz annak, amit Vaida mondott. Nincs ellenére, hogy a román ajkú polgárok nemzetiségükhöz, kultúrájukhoz ragaszkodnak. Ő minden nem magyar ajkú polgárnak, minden jogos érdekét támogatja, de csak azokét, akik minden hátsó gondolat nélkül a magyar nemzeti állam hívei. Csakis ez lehet a közös út, a közös megértés biztosítéka.

Kezdetben nem ismerte el a Román Nemzeti Párt létjogosultságát, sőt a megegyezés feltételéül szabta annak feloszlatását. Csupán a román püspökökkel és Mihu nagybirtokossal tárgyalt. Mihu így írja le benyomásait a találkozásról: "Külsejében és magatartásában semmi sincs a magyar mágnások jellemző jegyeiből, inkább az értelmiséghez tartozó polgárnak látszik. Egyébként nagyon jeges természetű, de vitába merülve fölmelegszik és lényében, szavaiban vonzóvá válik. Pontos és energikus kijelentései határozott ember benyomását keltik, aki ismeri önértékét, és meg van győződve akaratának teljesüléséről. Tisza már csak azért is tartotta őket jobb tárgyalópartnernek, mert az egyházi vezetők többsége mérsékelt politikát folytatott és nem kérdőjelezték meg a magyar állami integralitást. Az első megbeszélésen Tisza végül elfogadta, hogy a tárgyalásokon a Román Nemzeti Párt képviselői is részt vegyenek, és megegyezés esetén egy román nemzeti konferencián szentesítessék a megállapodást.

Eközben a megváltozott balkáni helyzetre és Oroszország agresszív külpolitikájára való tekintettel mind Németország, mind a Monarchia szerette volna kapcsolatait szorosabbra fűzni Romániával, ennek érdekében fontosnak mutatkozott a magyarországi románok jóindulatának megnyerése. Ezt maga Brâtianu román miniszterelnök is sürgette. 1912. november végén felkereste a Monarchia új bukaresti követét, Fürstenberg herceget. Közölte vele, hogy szükségesnek tartja Magyarország és Románia között a teljes harmónia helyreállítását. Ehhez a királyság egész közvéleményét meg lehetne nyerni abban az esetben, ha a magyar kormány előzékenyebb magatartást tanúsítana a magyarországi románok iránt.

Brâtianu kívánsága egyértelműen az volt, hogy Tisza ismerje el a Román Nemzeti Pártot és a tárgyalásokat annak vezetőivel kezdje meg. Tisza azonban továbbra sem volt hajlandó a Román Nemzeti Párttal tárgyalni, hanem most is Mihuval szeretett volna tárgyalóasztalhoz ülni. Brâtianu hajthatatlannak bizonyult. Egy Budapesten tartózkodó volt román miniszter megnyugtatásul közölte Tiszával: a Román Nemzeti Párt vezetői olyan utasításokat kaptak Bukarestből, hogy a "mostani jogállapotok" alapján kössenek békét. Tisza ilyen előzmények után fogadta csak el Brâtianu ajánlatát.

Eközben lezárultak a Román Nemzeti Párt belső küzdelmei is, a párt vezérkarának győzelme a párt részéről is lehetővé tette az újabb tárgyalások megkezdését, amelynek vezetésével Teodor Mihalit, a román parlamenti képviselők vezetőjét bízták meg. A tárgyalások 1912 decemberében el is kezdődtek. A párt háromtagú bizottságot választott a tárgyalások folytatására, Teodor Mihali, Valeriu Brănişte és Iuliu Maniu személyében, akik 1913. január 21-én át is adtak Tiszának a kívánságaikat tartalmazó jegyzéket. Követelték, hogy az állami és községi iskolákban minden fokon oktassák a románt, vezessék be a román közigazgatási és bírósági nyelvet, korlátlan gyülekezési és sajtószabadságot, s végül kapják meg a képviselői mandátumok arányos részét. Tisza válasza - nyilván a követelések érezhető erősödése miatt - igen tartózkodó volt, megmaradt az egyszerűbb, elintézhető egyházi, közigazgatási sérelmek orvoslásánál, gazdaságpolitikai ígéreteknél. Megígérte például az 1912-ben felállított magyar görög katolikus püspökségbe, a Hajdúdorogi Egyházmegyébe beosztott román községek visszacsatolását a gyulafehérvár-fogarasi érseki tartományhoz. A felkínált engedmények azonban kevésnek bizonyultak a románok számára, akik végül a trónörökös egyetértésével a megszakították a tárgyalást.

A román politikusok személyes hozzáállásának tekintetében érdekes lehet az alábbi kései visszaemlékezés Alexandru Vaida-Voevodtól: "Legádázabb munkatársunk Tisza István gróf volt, ez a német-magyar keverék (anyja gróf Degenfeld-lány), a központi hatalmak valóságos diktátora. Műveltségét, kétségen kívül álló politikai képességeit beárnyékolta a konok nyakasság, amelyhez öntelt grandománia társult. Mihelyt abba a helyzetbe került, hogy a Monarchián belül érvényre tudja juttatni Magyarország elsőbbségét, tényszerű rendelkezések útján, visszaélve a kezében összpontosuló politikai hatalommal, kivívta országa gazdasági függetlenségét. Minthogy azonban ő volt az Osztrák-Magyar Monarchia egyetlen politikusa, aki határozottan akart valamit, s ennélfogva rajta is múlott, hogy megtalálják-e azt a fortélyos megoldást, mely kompromisszumok útján Ausztria rovására megmenti Magyarországot, a nem magyarok érdeke egyöntetűen eltávolítását diktálta. Csak félre kell őt állítani, és a magyar kiváltságos osztály egész szilárd boltozata, amelyet az ő energiája tartott össze, magától szétesik".

Tisza pontosan látta, hogy a Monarchia külpolitikai stabilitása egyre inkább függ a nemzetiségi kérdés rendezésétől; felismerte, hogy a már érezhető közelségbe került háború kirobbanásakor Románia szövetségesi hűsége kérdésessé válhat, ha nem sikerül lecsillapítania az újabb és újabb - egyébként a meglévő keretek közt egyre inkább teljesíthetetlenné váló - követelésekkel előálló románság képviselőit és biztosítani lojalitásukat Magyarországhoz és a Monarchiához.


Tisza István második miniszterelnöksége

1913. június 10-én a lemondásra kényszerült Lukács László helyett az uralkodó ismét Tisza Istvánt nevezte ki miniszterelnökké. Miniszterelnöki programbeszédében a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban ezt mondta: "Én azt hiszem, ez a nacionalista politikai irány nem csak a magyar államot gyengíti, én azt hiszem, ellene van ez maguknak az illető nem magyar ajkú nemzetiségek jól felfogott érdekének is. (...) És én nem mondok le a reményről, hogy sikerülni fog reábírni az ország nem magyar ajkú lakosságának azon részét is, mely ma még nacionalista irányzatok szolgálatában áll, hogy programjából, politikai törekvéseiből minden olyant küszöböljön ki, ami a magyar állam nemzeti egységével ellentétben áll. És akkor ezen az alapon meg fogjuk találni a becsületes, őszinte közreműködést, az egymás érdekeit, óhajtásait, érzelmi világát respektáló igazi bölcs magyar politikának azon alapjait, amelyen azután ők is a legtöbb sikerrel szolgálhatják közös hazánknak, együttes hazánknak és saját népfajunknak érdekeit". Tisza tehát ismét kifejezte megegyezési szándékát és jóindulatát a nemzetiségek irányába, így a korábbi tárgyalásokat megszakító románok felé is, akik tekintetében még mindig bízott a megegyezés lehetőségében.

Miután a balkáni háborúkat lezáró bukaresti békét Románia számára igen kedvező feltételekkel kötötték meg, jelentősen javultak az ország pozíciói, és a bukaresti kormánykörök valamint a trónörökös újabb követelések előterjesztésére bátorította a hazai románok vezetőit. Az év végén ismét folytatódtak az egyeztetések, a Tiszának átadott anyag azonban újabb követelésekkel bővült. Román tanulók oktatása kizárólag román nyelven folyjék. A kormány módosítsa az 1907:XXVII. tc.-et, az Apponyi-féle népiskolai törvényt, ismerje el a két román hitfelekezet iskola-fenntartási jogát ott is, ahol a felekezeti oktatást már fölszámolták. Kérték a felekezeti iskolák ellenőrzési jogát, az állami tanfelügyelők pedig csak olyanok legyenek, akik a román oktatás iránt is kellő érzékkel és jóakarattal bírnak. Tartsák tiszteletben a román nép tradícióit, s ezt a tanterv is vegye figyelembe. Követelték a sajtószabadság biztosítását, a román sajtótermékek akadálytalan behozatalát, a gyülekezési és egyesülési jog szabad gyakorlását, az országgyűlési képviselőválasztások szabadságát és tisztaságát.

A Tiszának átadott jegyzék egyházi, nyelvi, kulturális sérelmeik mellett egyre bővítette politikai követeléseit. Így ötven román többségű választókerület kialakítását, román főispánok kinevezését, és több minisztériumban román államtitkár kinevezését kérte. Kívánságaik maximumát talán az jelentette, hogy mindezeken felül egy tárca nélküli román miniszter kinevezését is követeléseik közé vették. Komoly szándékát bizonyítandó Tisza is többet engedett. A közigazgatásban és az elsőfokú bíráskodásban megígérte az anyanyelv írásos és szóbeli használatának biztosítását, a tisztviselők vizsgakötelezettségét az általuk igazgatott vidék nyelvéből, a román nyelvtanítás kiterjesztését. Egy állami román gimnáziumot ígért, s az eddigi 7 millió korona román célú államsegély felemelését. Azt világosan leszögezte, hogy román államtitkárokról egyelőre nem lehet szó, a kormánypolitikára való román befolyás nem intézményesíthető. Komoly ígéret volt az is, hogy mintegy 30 választókerület juthat - egyelőre - a románoknak, de ezek száma idővel növekedni fog, valamint azt, hogy hajlandó az Apponyi-törvény "rekonsziderációjára". Cserében az adott állami berendezkedés feltétel nélküli elismerését és tiszteletben tartását kérte, amely kérése teljességgel szemben állt a román nemzetiségi mozgalom évtizedeken át képviselt véleményével.

A román párt súlyos dilemma elé került. Tisza komoly szándékát nem vonhatták kétségbe. Elfogadták volna Tisza ajánlatát, ha az nem kívánja tőlük a dualizmus tagadásának feladását, ahogy mondták: a lemondási nyilatkozatot. A párt szűk vezető rétege óhajtotta a megegyezést, de nem merte vállalni annak következményeit, szeretett volna ellenzéki is maradni. Bizonytalanságukat táplálta Ferenc Ferdinánd, aki a románoknak döntő szerepet ígért az egyre időszerűbbé váló trónváltozás korára. Tisza 1913. december 5-én a költségvetésnél Ştefan Pop-Cicio támadásaival szállott szembe. A sok felhozott sérelmet megcáfolva a román-magyar barátság hívének vallotta magát és a békés megértést jelölte meg politikája főcélja gyanánt.

A tárgyalások egész télen folytak. Tisza ekkor a megegyezés reményében még egy utolsó engedményt tett. A trónörökös kártyáiba belelátva, taktikusan ejtette utolsó követelését, nem kívánta többé a rendezést a románok által véglegesnek elfogadtatni, nem ragaszkodott a "lemondó nyilatkozathoz". Ezzel a kudarc ódiumát előre elhárította magáról. Ezek után világossá váltak Ferenc Ferdinánd valódi szándékai is, aki a megegyezéstől azért tartott, mert abban a románoknak a dinasztiától való elfordulásának veszélyét látta. Eközben a Monarchiával mindinkább szembeforduló romániai politikai körök is felismertek, hogy külpolitikai céljaik elérésében az antant lehet segítségükre, ezért a megegyezést már ők sem sürgették. A román nemzeti komité Tiszára hárítva a felelősséget, végül megszakította a tárgyalásokat. 1914. február 17-én megtartott ülésük határozata Tisza ajánlatáról szólva leszögezte: "alkalmatlan arra, hogy a magyar állam kormányzati politikája és a románok közötti ellentét akár rövid időre is elháríttassék".

Tisza a parlament 1914. február 20-i ülésén számolt be a Román Nemzeti Párttal folytatott egyezkedési tárgyalásairól s azok eredménytelenségéről. Ferenc József kívánságának megfelelően bejelentette ugyanakkor a tárgyalások folytatását. 1914 tavaszán ígéreteinek megfelelően módosította az iskolatörvény egyes rendelkezéseit. Megkönnyítette a nem magyar nyelvű felekezeti iskolák fenntartását, enyhítette az iskolai épületekre vonatkozó előírásokat, megengedte a román nyelvű hitoktatást az állami és községi népiskolákban, előírta az állami elemi népiskolákban a román nyelv tanítását a románlakta vidékeken.


A Monarchia végnapjai

Az első világháború kitörése új helyzetet teremtett, Szerbia katonai ellenféllé vált, Romániát pedig jóindulatú semlegességi fűzte a központi hatalmakhoz. Tiszát mind inkább aggasztották a nemzetiségek törekvései, valamint Szerbia és bizonyos román politikai körök mind nyilvánvalóbb irredentizmusa. Azok a román politikusok, akik a központi hatalmakhoz húztak, összeköttetéseiket mozgósítva, Bécsen és Berlinen át kíséreltek meg nyomást gyakorolni a budapesti kormányra, hogy az erdélyi románok számára jelentős politikai kedvezményeket adjon, s ezzel segítse elő Romániának a központi hatalmak oldalán való hadba lépését. A berlini román ügyvivő már 1914. augusztusában kérte Tiszát románbarát gesztusokra. Tisza azonban úgy vélte, a román semlegesség fenntartása nem vehető bizonyosra, és Románia magatartását illetően már nem a nemzetiségi kérdés, hanem a Monarchia katonai sikerei vagy kudarcai lesznek a mérvadóak, ezért újabb engedmények megtételének erőteljesen ellenállt.

Az 1914. október 1-jén kötött orosz-román megállapodás ugyancsak a semlegességért már Romániának ígérte Erdélyt és Dél-Bukovinát. A mindenünnen ránehezedő nyomás hatása alatt a szeptember 12-i koronatanácson végül Tisza kilátásba helyezett nagyobb engedményeket. Másodnap magához hívatta Mihalit, Maniut és Vaida-Voevodot, ígéretet tett a nyelvi jogok bővítésére, az Apponyi-féle iskolatörvény revíziójára, több román választókerület létesítésére, amennyiben az "egész román faj" együtt lép fel a Monarchia mellett. Vaida-Voevod egyetértett vele, és biztosítékokat sem kért, Maniu azonban olyan tartózkodó volt, hogy Tiszának udvariasan, de meg kellett szakítania a tárgyalást.

1914. november 8-án nyilvánosságra hozták azonban a miniszterelnök és a nagyszebeni érsek levélváltását, amelyben Tisza, még szeptember folyamán a magyar állam román alattvalóinak hűségét, háborús önfeláldozását elismerve, a nemzetiségi jogok kiterjesztését ígérte. A sajtópereket beszüntették, az uralkodó amnesztiát adott a politikai okokból elítélt románoknak, egy kormányrendelet pedig külön engedélyezte a román nemzeti zászló használatát. Különösebb benyomást ez a lépés Romániában nem tett, a magyar nacionalista körök azonban ezt is rossz néven vették.

1915. folyamán egyre feszültebbé vált Románia viszonya a központi hatalmakkal. A román politikusok ekkor titokban már az antant szövetségét keresték. Németország egyre inkább sürgette Romániát a hadba lépésre, a német katonai és politikai körökben pedig felmerült a nemzetiségek és - ezáltal Románia - megnyerése céljából a Monarchia föderatív átszervezésének gondolata, amire azonban Tisza a leghatározottabb nemmel felelt.

A románokkal való tárgyalások ezután nem folytatódtak. Tisza a megegyezés reményében a végsőkig elment, végül már-már elveivel és felfogásával ellentétes engedmények megadására is kész lett volna. Belátta azonban, hogy a nemzetiségek megnyerésére már vajmi kevés esély van. A Monarchia katonai kudarcai hatására pontosan érezte a Románia irányából leselkedő veszélyt. 1916. július 7-én memorandumot juttatott el az uralkodóhoz, melyben nyíltan kifejtette, hogy a román támadás küszöbön áll. Aggodalommal töltötte el, hogy az elszenvedett óriási vesztességek következtében Ausztria-Magyarország katonailag meggyengült, azt remélte, hogy a bolgár katonai fenyegetés kártyáját kijátszva ellensúlyozni lehet a román veszélyt, sőt azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy bolgár csapatokat vezényeljenek Erdélybe.

A megjósolt román hadba lépés 1916 augusztusában valóban megtörtént, a magyarországi nemzetiségek körében pedig határozott formában megjelent a Monarchiától való elszakadás igénye.

Ha végezetül a feltennénk a kérdést, vajon sikerre vezethető lett volna-e egyáltalán az a fajta nemzetiségi politika, amit Tisza István folytatott, meg kell jegyeznünk azt is, hogy Tiszának ezen tárgyalások alkalmával nem csak a nemzetiségi vezetőkkel kellett megküzdenie, hanem saját táborának politikusaival és legfőképp saját ellenzékével is. Míg az előbbiek túl kevésnek érezték a Tisza által felajánlott engedményeket, és őt - mint azt Vaida-Voevodnál is érzékelhettük - a kérlelhetetlen magyar szupremácia képviselőjének látták, addig az utóbbiak túlon-túl soknak találták azokat, Tiszának a nemzetiségek irányában tett ajánlatait a magyar nemzeti érdekkel ellentétesnek, azokat súlyosan sértőnek tartották. Tisza végül a maximumig elment, ameddig még személyes belátása és a számára legfontosabb cél, a dualizmus fönntarthatósága véleménye szerint megengedte. A nemzetiségeket végül azonban már ezen utolsó engedmények sem elégítették ki. Tisza a megváltozott kül- és belpolitikai helyzetben nemzetiségi politikáját már nem tudta célra vezetni, bár a történelem igazolta nézeteinek helyességét, ez irányú kísérletei már nem vezethettek sikerre.

design & honlap: made in mate