Catalaunumi csata
451.
A hunok és a Nyugatrómai Birodalom között zajlott a mai Franciaország területén, a mauriacumi (a mai champagne-i) síkságon, Tricassis (Trecas, ma Troyes) környékén i. sz. 451-ben. A népvándorlás korának legjelentősebb csatájaként tartják számon. Az általában Châlons-sur-Marne városához kapcsolt catalaumi csata tulajdonképpen hibás elnevezés; későbbi, a helyszínt nem ismerő krónikások (Cassiodorus, Sevillai Izidor, Jordanes, stb.) nyomán terjedt el, viszont az egykorú galliai és itáliai források (Chronica Gallica, Fredegar, stb.) a Troyestól 7,5 km-re nyugatra fekvő Mauriacum nevű helység körüli síkságra helyezik a csatát. A catalaunumi csata érdekessége, hogy egyik fél sem nevezhető egyértelmű győztesnek: az Attila által vezetett hun inváziót feltehetőleg az Aetius vezette római csapatok állították meg, de átfogó győzelmet nekik sem sikerült kivívniuk. 452-ben Attila megszállta Itáliát, és csak a pápa közbenjárására vonult el Róma városa alól.

Történeti források
A csatáról csak egyetlen eredeti forrás ismert, a római-gót történész Jordanes leírása, ami az esemény után közel 80 évvel keletkezett. Bár adatait a történészek gyanakvással kezelik, mivel láthatóan részletes összképet szándékozott a csatáról alkotni, s a seregek létszámadataiban nyilvánvalóan túlzott. Rajta kívül még Agathias és Prokopios érintik munkáikban a csatát.

A csata előzményei
Tekintve, hogy a hunok több népet összefogó szövetsége és a Nyugatrómai Birodalom a csatáig jó szomszédságban élt, melyhez hozzájárultak a hun uralkodó Attila és a galliai római hadsereg parancsnoka, Aetius közötti jó személyes kapcsolatok is, több tényező együttesen juttatta Attilát arra az elhatározásra, hogy 451-ben megtámadja a Birodalmat. Ezek a következők voltak:

A frankok közötti trónutódlási vetélkedésben Attila és Aetius különböző trónkövetelőket támogatott és ezen vesztek össze először.

Vita támadt a nyugatrómai császár, III. Valentinianus lányáról, Honoriáról, aki kényszerházasságot kötött egy öreg római szenátorral, de gyűrűt küldött és házassági ígéretet tett Attilának is, aki ezt szívesen fogadta és hozományként a Nyugatrómai Birodalom felét követelte. Egy kis idő múlva tárgyalások kezdődtek a hercegnő kiadatásáról, de Attila túlzó követelései miatt nem jutottak a felek egyezségre. Jordanesnek az erről szóló tudósítását mindenesetre nagyon óvatosan kell kezelni.
450-ben a Keletrómai Birodalom trónjára új császár ült. Marcianus trónralépését követően azonnal felmondta az Attilával kötött megalázó szerződést és beszüntette az adófizetést a hunoknak. Azonkívül Ravennában hasonló lépésre vette rá III. Valentinianust is. Így nem csak a Honoriáról szóló tárgyalások szakadtak meg, hanem a Nyugatrómai Birodalom is leállította az évi adó megfizetését Attilának.

A vandálok királya, Geiserich csatlakozott Attilához. Emiatt a vizigót király személyes bosszújától kellett tartani, s ezért állítólag gazdag ajándékot küldött Attilának. A vizigótok a rómaiak szövetségesei voltak, s katonai segítség nyújtásra is kötelezve voltak. Egy háború a hunok és a rómaiak között nagyon is jól jött volna Geiserichnek.
Egy ideig úgy tűnt, hogy Attila habozott, de aztán elhatározta, hogy átfogó támadást indít Róma ellen. 451 tavaszán indult meg és átkelt a Rajnán. Az alemannok ellenálltak, a Rajna jobb partján élő frankok ellenben azonnal behódoltak. A balparti, ripuári frankok ezzel szemben Aetiushoz álltak, aki éppen Itáliából Galliába tartott, s minden rendelkezésre álló római katonai egységet és ugyanígy a szövetséges csapatokat is magához rendelte. Hozzá csatlakoztak a burgundok, az Orlean környéki alánok és a vizigótok, akik az utolsók voltak, de Aetius számára különös jelentőséggel bírtak seregének erősítésében. Elsősorban a vizigótok királya, I.Theoderik akarta a hunokat saját országában, Aquitaniában várni, talán azért is, mert néhány évvel korábban közte és Aetius között harcok voltak. Aetius arra kérte a valamikori galliai pretoriánus prefektust, Avitust, aki germán létére a rómaik között velük azonos tiszteletnek örvendett, hogy Teoderiket a szövetségesi kötelezettségére emlékeztesse. Avitus fáradozásának köszönhetően a vizigót királyt sikerült meggyőzni a közös fellépés szükségességéről. Amíg ezek a tárgyalások folytak, addig Attila serege Argentoratumot (Strassburg) és Divodurumot (Metz) teljesen megsemmisítette, majd Aurelianum (Orleans) irányában Lutetia (Párizs) felé vonult. Aetius, immár a vizigótokkal megerősödve, délnyugatról éppen Orleans felé menetelt. Jordanes szerint, a város röviddel Aetius megérkezése előtt elesett. A hunok a fosztogatással voltak elfoglalva, így meglepte őket Aetius, aki súlyos veszteségeket okozva visszavonulásra kényszerítette őket.

Ez azonban erősen kétséges, mivel elképzelhetetlennek tűnik, hogy a hunok felderítői egy ilyen nagy hadsereg közeledését nem vették észre. Vélhetőleg Attila a csapatait Orleansból időben kivonta és azután kelet felé táborába, egy elsáncolt szekérvárba vonult vissza. A visszavonulás feltehetőleg éjszaka történt, és a gepida harcosok fedezték, akik a hátvédet képezték. A birodalmi hadsereg előőrsét a ripuári frankok alkották. Az elkeseredett éjszakai csatározásban mindkét oldal nagy veszteséget szenvedett, majd a küzdő felek eredmény nélkül szétváltak. Aetius seregével követte a hunokat és Attila szekérvárától látótávolságban építette fel a saját táborát.

A csata helye
Hogy hol vívták meg pontosan a csatát, az a mai napig sem sikerült teljes bizonyossággal megállapítani. Hosszú ideig a Chalons-en-Champagne melletti síkságot jelölték a csata helyeként. Mivel tudósítások szóltak arról, hogy Attila Orleans-ból kelet felé vonult vissza, valószínűbbnek tűnik, hogy a csata valahol a Chalons-en-Champagne és Troyes közötti síkságon zajlott, vélhetőleg közelebb Troyeshez.

A csatamező egy távolabbi síkságról kapta (tévesen) a Catalaunumi-síkság nevet. Ezt északon egy folyó, vélhetően a Marne, és délen néhány, nem összefüggő erdő határolta. Északon a folyó előtt egy domb emelkedett.

A két hadsereg
Mindkét fél seregének erejét csak becsülni lehet, mivel a történelmi adatok túlzóak és ezért nem hitelt érdemlőek. Jordanes 500 000 harcosról beszél. A hadtörténészek szerint, figyelembe véve a korabeli logisztikát, a legjobb esetben is mindkét részről kb. 50 000 harcos volt ellátható, de valószínűleg még ennél is kevesebb. A római sereg esetében ezt a becslést az is alátámasztja, hogy a sereg fele a vizigótokból állt, akik a legjobb időkben sem tudtak 20 000 férfinél többet csatasorba állítani. Tehát a birodalmi sereg valószínűleg az alánok beszámításával sem lépte túl a 45 000 főt. Attila serege csekély számbeli fölényben lehetett, de maximum 50 000 főt számlálhatott. Más becslések szerint mindkét sereg kb. 30000 harcosból állhatott.

Hunok és szövetségeseik
Attila seregének fele állt hunokból, másik felét a vazallusok alkották. Ezek nagyság szerinti sorrendben: az osztrogótok Valamir vezetésével, a gepidák Ardarich vezetésével, a Rajna jobb partján élő frankok és a Majna melletti burgundok voltak. Kisebb csapatokkal – néhány száz, legfeljebb ezer harcossal – képviseltették magukat még a herulok, a skirek, a longobárdok és mások. Megállapítható, hogy a vazallusok felét az osztrogótok tették ki.

A hunok szokásosan lovasok voltak, és lándzsával, buzogánnyal, kötélhálóval és a legfontosabb fegyverükkel, a speciálisan készített lovasíjjal voltak felszerelve. Páncélt nem hordtak, csupán egy kerek bőrpajzsot használtak védekezésre. Másképp volt a germán csatlósoknál. Az osztrogótokon kívül, akik a lovasok harmadát alkották, mindannyian gyalogos katonák voltak. Az osztrogót lovasságot tekinthetjük nehéz lovasságnak, mivel lándzsával és széles karddal, s legalább bőrmellénnyel, de páncélinggel és pajzzsal is el volt látva. A gyalogos harcosok a frankok kivételével vélhetően páncél nélkül, de lándzsával, széles vagy hosszú karddal, könnyű pajzzsal vonultak a harcba. Lőfegyvereket a germánok alig használtak, és csak az osztrogótoknál voltak íjászok. A frankok használtak egy egyszer alkalmazható „lőfegyvert”, egy ívelt dobófejszét, amit röviddel az ellenféllel történő összecsapás előtt hajítottak el. Ettől eltekintve a frank harcosok széles karddal és fapajzzsal voltak felfegyverezve.

Rómaiak és szövetségeseik
Aetius serege kb. fele-fele arányban az ő római, frank és burgund harcosaiból állt egyfelől, s a vizigótokból másfelől. Ehhez jött néhány ezer alán. A rómaiak, a frankok és a burgundok képezték a gyalogságot.

A római katonákat itt már nem úgy kell elképzelni, mint a korai császárság legionáriusait. Ők ovális pajzzsal, csatos sisakkal, hosszú karddal és keleti formában kiképzett íjjal voltak felfegyverezve. Az íj főként a római seregek még mindig jelentős ütőerejét volt hivatva biztosítani. Egyesek még páncélinget is hordtak. A legiók már csak 1500-2000 főt számláltak (szemben a fénykori 6000-rel), és a helyben letelepedett lakosságból toborozták őket. Ez ugyan csökkentette a mozgékonyságot, de a csapatok morálját, mivel saját közösségeiket és családjaikat védték, annál inkább növelte. Ebben az időben a római csapattestekre a védekező harci magatartás volt a jellemző. A ripuári frankok éppolyan jól voltak felszerelve, mint a már említett, a Rajna jobb partján élő frankok. A burgundok mindkét oldalon hosszú kardokkal harcoltak. A vizigót harcosok közül a 378. évi adrianapolisi csata óta az alán lovasság példája nyomán egyre több vált lovassá. A vizigótok legalább kétharmada lovas volt. Közöttük megtalálható volt a páncélinggel és lándzsával felfegyverzett nemesi lovasság ugyanúgy, mint a könnyen felfegyverzett lovasság tömege. Az utóbbiaknak semmilyen páncélzata nem volt, gerellyel, széles karddal és vélhetően kis fapajzzsal vagy többrétegű bőrpajzzsal harcoltak. A gyalogos katonák közt valószínűleg a lándzsa, a széles kard és a pajzs volt a legelterjedtebb fegyver, egyeseknek egyszerű íja is volt, de nem rendelkeztek semmilyen páncélzattal. Az alánok fegyverzetükben és harcmodorukban erősen hasonlítottak a hunokra.

A csata lefolyása
Késő délelőtt Aetius csatarendbe állította a seregét a két tábor közötti síkságon. Északon a folyónak támaszkodva a rómaiak álltak az első, a frank és burgund szövetségesek a második sorban, és képezték a balszárnyat s a centrum baloldalát. Szomszédságukban dél felé az alánok álltak fel Sangiban nevű vezérük vezetésével a rómaiak és a vizigótok között. Sangibant megbízhatatlannak tartották, ezért állították őket a rómaiak és a vizigótok közé. A vizigótok arcvonala, királyuk, I. Theoderik vezetésével, az első erdőségig húzódott, és ők alkották a centrum jobboldalát és a jobbszárnyat. Aetius északkeleten a domb mögött egy kisebb vizigót csapatot helyezett el, Thorismundnak, Theoderik fiának a vezetésével, s ennek kellett onnan a hunok jobbszárnyát megtámadnia. Attila csak később, dél körül vezette ki a seregét a táborból, hogy a felkínált csatát elfogadja. Csatarendje a következőképpen nézett ki: a domb déli lábánál álltak a gepida, a burgund és a frank csapatok, s ezek képezték a jobbszárnyat. Szomszédságukban délre állt a hun lovasság, ami hosszan elnyúló centrumot alkotott, s arcvonaluk állt szemben a rómaiak jobb oldalával, az alánok arcvonalával és a vizigótok baloldalával. Innentől délre az erdőkig alkották az osztrogótok a balszárnyat szemben a vizigótok jobboldalával.

Kora délután kezdődött a csata a centrumban a hunok és a balszárnyon az osztrogótok támadásával. Az alánok nem tudták vagy nem akarták a támadást feltartóztatni, mert az első összecsapás után elmenekültek. Tőlük balra és jobbra a rómaiak és a vizigótok egyaránt felfogták a támadást. Ekkor indított támadást a dombtetőről Thorismund lóról szállt csapataival. Erre Ardarich, a gepidák királya csapatai egy részét Thorismund ellen irányította. A gótok a dombot ugyan megtartották, de nem tudtak továbbnyomulni. A centrumban az alánok elmenekülése miatt a vizigótok kritikus helyzetbe jutottak. Szemből a hunok és az osztrogótok, oldalról pedig a balszárnyat áttörő hun lovasok egyaránt támadták őket. Megzavarodtak, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha a vizigót seregben pánik tört volna ki.

Theoderik ekkor középen összegyűjtötte harcosait, és újraszervezte az ellenállást mindkét oldalon. Ugyanekkor Attila erőteljes támadást indított a rómaiak ellen, feltételezhetően azért, hogy Aetius ne tudjon segítséget küldeni a vizigótoknak. Azzal, hogy a rómaiakat csak frontálisan támadta, taktikai hibát követett el, mert délről a nyitott szárnyba sikerrel törhetett volna be. A frontális támadást, hála a római íjászoknak, akik nagy veszteségeket okoztak a hunoknak, több alkalommal is sikerült elhárítani. A jobb szárnyon a helyzet mégis egyre válságosabb lett, és csak idő kérdése volt, hogy a vizigótok a szemből és oldalról jövő támadás hatására összeomlanak.

Végül Theoderik egy gerelytől megsebesülve (amelyet állítólag az amál nemzetségbeli Andages nevű osztrogót hajított el) lebukott a lováról, és a lovak halálra taposták. De éppen ez az esemény sarkallta a vizigótokat elkeseredett ellenállásra. Számukra már nem a csatáról volt szó, hanem a bosszúról királyuk haláláért. Az osztrogótok támadó ereje lanyhulni kezdett, és a másik oldalon Thorismund, apjának halálhírére, a dombról újabb, bátor támadást vezetett. A zavaros utóvédharcokban Thorismund majdnem a gepidák kezébe került. Ebben a harcban megbosszulták magukat azok a súlyos veszteségek, amiket a gepidák az éjszakai csatározásban elszenvedtek. Végül az egész jobbszárny elesett, és Ardarich fáradozásai ellenére menekülni kezdett. S Attila ekkor követte el a második taktikai hibáját. Ahelyett, hogy a rómaiak elleni támadást leállította volna és megerősítette volna a jobb szárnyat Thorismund ellen, tovább támadott, állítólag annak reményében, hogy Aetiust megöli. Az Aetius elleni frontális támadás sikertelenül folytatódott nagy veszteségekkel. A hun csatarend másik végén az osztrogótok egyre szorongatottabb helyzetbe kerültek, mígnem menekülni kezdtek. Ezzel a helyzet alapvetően megváltozott. Már alkonyodott, amikor Aetius a centrumban előrenyomult. A kimerült hunok, akiket mindkét szárnyon támadtak, s most már a centrumban is védekezésre kényszerültek, nem tudtak sikeresen ellenállni. Attila még idejében, seregének végleges szétzilálása előtt visszavonulást rendelt el a szekérvárába. Aetius és Thorismund még az éjszaka körülzárta Attila seregét a táborukban.

A csata után
Reggel Attila látta, hogy körbe van zárva, és teljesen elveszettnek hitte a helyzetét. A fából készült lónyergekből máglyát építtetett, amit a rómaiak első támadásánál akart meggyújtani. Erre azonban nem került sor, mert Aetius hadvezérből politikus lett hirtelen. Ugyanis jogosan attól tartott, hogy a vizigótok egy energikus király vezetésével a hunok mint közös ellenség leverése után nem elégszenek meg Aquitaniában a szövetségesi státusszal. Ezért meggyőzte Thorismundot, hogy olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, visszatérjen Toulouse-ba, és érvényesítse igényét a koronára a testvéreivel szemben. Aetius maga a csata utáni második napon hagyta el a csatateret, és futni hagyta Attilát, aki több napig először csapdára gondolt, mígnem a felderítői felfedezték, hogy nincs ellenséges hadsereg már a környéken. Erre ő is visszavonult átkelve a Rajnán.

A csata következményei és jelentősége
A következmények Attila számára egyáltalán nem voltak olyan rosszak, mivel nem csak birodalmán belül maradt háborítatlan, hanem a következő évben egy sereggel már ismét meg tudta támadni a birodalmat, ezúttal Itáliában. Aetius számára a csata pozíciójának további megerősödését jelentette Galliában, bár valójában enélkül is támadhatatlan volt. Hosszab távon azonban Róma ezen utolsó nagy védelmi erőfeszítése végérvényesen kimerítette az erőforrásait. Innentől kezdve a Nyugatrómai Birodalom rohamosan hanyatlott, és már nem tűnt fel egy Flavius Aetius formátumú hadvezér és államférfi a birodalom 25 évvel a csata utáni bukásáig (476).

A csatát a catalaumi síkon sokáig a világtörténelem legfontosabb döntései egyikének tekintették. (Például sokáig mesélték a mondát, hogy a csatazaj minden éjszaka visszatér.) Ma már azonban Attilát és lehetőségeit objektívebben ítélik meg. Önmagában az, ha a csatát Attila megnyeri, nem okozta volna Róma végzetét, mivel Galliának vagy további területeknek az elfoglalása nem volt realitás – mindenekelőtt azért, mert nem álltak ehhez rendelkezésre a szükséges erőforrások, és azért, mert Attila valójában soha nem egy birodalom meghódításáért harcolt, hanem a zsákmányért a harcosainak és a dicsőségért. Sokáig sikerrel folytatta ezt a politikát, azonban 452-es itáliai hadjáratával semmit sem nyert, és seregetét egy járvány is megtizedelte. Az évenkénti adófizetésre vonatkozó követelését, a Nyugatrómai és a Keletrómai Birodalmakhoz fűződő kapcsolatok rendezésére ajánlott szerződését éppúgy elutasították, mint ahogy egy magas római címre vonatkozó igényét, amivel a tekintélyét kívánta növelni.

A csatáról a magyar irodalomban Gárdonyi Géza: "A láthatatlan ember" című regényében emlékezik meg.

design & honlap: made in mate