A pietista vallásos irodalom
 

A magyarországi pietista prédikátor-szerzők prózai és verses műveivel zárul azoknak a fejezeteknek a sora, amelyekkel a protestáns vallásos irányzatok a magyar irodalom történetét gazdagították. Mind társadalmi, mind irodalmi jelentősége tekintetében a pietista irodalom ugyan – mennyiségét és jelentőségét tekintve – lényegesen alatta marad a 17. század puritánus irodalmi termésének; a "lelki haszon" előmozdítására, a praktikus polgári vallásos igények kielégítésére szánt kegyes írásokkal a pietisták mégis sikeresen közvetítették egy viszonylag haladó vallásos mozgalom írói alkotásait a magyar olvasókhoz. Érdemük csupán a közvetítés, mivel alkotásaik csaknem kivétel nélkül fordítások, részben a pietizmus német klasszikusainak kegyességi és teológiai műveiből, részben az ekkor virágzását élő német barokk evangélikus vallásos lírából.

A pietista próza
A magyar pietista szerzők elsőnek az új irányzat szellemében fogant imádságos könyvek és hasonló kegyességi kiadványok szerkesztéséről és kiadásáról gondoskodtak. A kezdeményező e téren – akárcsak az énekköltészet vonatkozásában is – a Dunántúlon működő, üldözött életsorsú id. Ács (Aachs) Mihály (1631–1708) volt, aki 1683-ban Thököly seregében viselt tábori papi tisztséget. Arany lánc (Lőcse 1696) című népszerű imádságoskönyve, újabb kiadá-{455.}sok révén, egészen a 18. század végéig forgalomban volt. Másik prózai munkáját, "az idvességes halált kivánó emberek kedvéért" szerzett Boldog halál szekerét (Strassburg 1702) hasonnevű fia jelentette meg. Jeles imádság-szerző volt Torkos András (1669–1737) győri evangélikus rektor, majd lelkész is, aki Francke támogatásával adta ki Engesztelő áldozat (Halle 1709) című költői érzékkel megírt imakönyvét. Akárcsak a többi pietista imádságos könyvre, erre is az őszinte és közvetlen bensőséges imádkozásra való példaadás szándéka a jellemző. A pietizmus célkitűzéseinek megfelelően élete végén Torkos az Újszövetség új fordítását is elkészítette görög eredeti nyomán (Wittenberg 1736). A legszebb evangélikus imádságoskönyvet azonban a hányatott életű, Rákóczi által is támogatott Hegyfalusi György († l730) dunántúli prédikátor írta. Könyve, a Centifolia azaz száz levelű rózsa (H. n. 1729), a pietista érzületet ihletettséggel tolmácsoló könyörgéseket és hálaadásokat, "egeket hatható" imákat tartalmaz.

Az imádságok szerzésével párhuzamosan megindult a korábbi evangélikus misztika, valamint a pietizmus szellemének megfelelő teológia legfontosabb termékeinek a lefordítása, illetve kiadása. Ebben a munkában vezető szerepet játszott ifj. Ács Mihály (1672?–1711), akit maga Spener ajánlott be Franckénak, s aki hallei tanulmányai után győri, bártfai rektor; rozsnyói, kassai lelkész, illetve Ottlyk György mellett Rákóczi udvarának evangélikus prédikátora lett. A korábbi magyar evangélikus irodalomból újra kiadta a pietista felfogásnak megfelelő munkákat. Így látott napvilágot A kegyességnek mindennapi gyakorlása (Bártfa 1710) címen, a pietizmus előfutára, Johann Gerhard egyik munkájának a fordítása, melyet csaknem száz év előtt készített Zólyomi Perinna Boldizsár, s 1616-ban már meg is jelentetett. Ács verses ajánlása szerint az anyanyelvű vallásos irodalom szegény voltán óhajtott az új kiadással enyhíteni, s ugyanez a cél vezette Madarász Márton eperjesi lelkész Szent Bernát atyának szép ájtatos elmélkedése című, 1649-ben már megjelent fordításának új kiadásakor (Kassa 1710) is. Ez utóbbi könyvét Szent-Iványi Jánosnak, Rákóczi művelt brigadérosának ajánlotta. Ifj. Ács Mihály legjelentősebb alkotása a Johann Friedrich König német ortodox teológus Positiva theologia című munkája nyomán készült Magyar theológia (Bártfa 1709), melyben a betűrágó ortodoxiát megpróbálta összebékíteni a rajongásra hajlamos pietista kegyességgel.

A német aszketikus irodalom talán legnagyobb szabású alkotásának, Johann Arndt Wahres Christentumjának (Igaz kereszténység) a lefordítása már a magyar pietisták második nemzedékére várt. Arndt híres könyvét, melyből már Petrőczi Kata és Pekri Lőrinc is fordítgatott részleteket, Vázsonyi Márton (1688–1737), Szenicei Bárány György (1682–1757) és Sartorius Szabó János (1695–1756) együttes erővel jelentették meg: Az igaz keresztyénségről írott négy könyv (Jéna 1741) címmel. A szöveget Vázsonyi tette át magyarra, Bárány javította át, Szabó rendezte sajtó alá s írt hozzá előszót.

A pietizmus gyakorlati, pedagógiai célkitűzéseit közvetítő műveket, elsősorban Francke könyveit, szintén e három szorgalmas író fordította le. Franckénak Rövid és együgyű, de fundamentumos útmutatás (Halle 1711) és Szentírás szerint való életnek regulái (Halle 1711) című írásait Vázsonyi, az Oktatása a {456.} gyermeknevelésrül (Halle 1711) címűt pedig Bárány fordította le; Szabó pedig Jakob Rambach egyik művét ültette át magyarra Gyermekeknek kézikönyvecskéje (Jéna 1740) címmel. Ezek a könyvek, valamint a fordítók előszavai az oktatás, nevelés egyetemes alapelveit fejtik ki, a latin helyett az "anyai nyelv" tanítását és a reális tárgyak (földrajz stb.) tanítását sürgetik, s általános erkölcsi útmutatásokat tartalmaznak.

Evangélikus vallásos líra
Az evangélikusok magyar egyházi énekei barokk irodalmunk egyik sajátos hangú, költői értékkel rendelkező ágát alkotják. A magyar anyanyelvű evangélikusok kis létszáma miatt ez a költészet azonban meglehetősen elszigetelt maradt, s az általános fejlődésre alig volt hatással. Német példák nyomán és részben szlovák közvetítéssel a misztikus tendenciájú, kegyes hangvételű és barokk stíluselemekben bővelkedő evangélikus templomi énekek kéziratos gyűjteményekben vagy prózai munkák függelékeiként már a 17. század közepe óta megjelentek és egyre szaporodtak. Népszerűségüket elősegítette a velük összefonódott páratlanul gazdag német barokk dallamvilág, Bach koráljainak forrásvidéke. A pietizmus hatására az új evangélikus énekek fordítása s részben szerzése a század vége felé érte el tetőpontját, amint hogy a német barokk vallásos költészet fejlődése is a pietizmus jegyében vett új lendületet. Az 1680-as években a misztikus és pietisztikus német templomi énekek először a hazai német evangélikus énekeskönyvekben, eredeti nyelvükön kezdtek terjedni Magyarországon. Az Auserlesene Geist und Trostreiche Jesus Lieder (Lelki vigasztalást nyújtó válogatott Jézus-énekek), (Lőcse 1683) című gyűjtemény már a Jézus-szerelem áhítatából fakadt énekeket, a Neuvermehrtes und verbessertes christliches Gesangbuch (Újonnan bővített és javított keresztény énekeskönyv), (Lőcse 1686) pedig a kiváló német barokk lírikustól Paul Gerhardtól, valamint pietizmusra hajló költőtársaitól származó verseket is tartalmazott.

A magyar evangélikus énekek pietista szellemű nagy gyűjteménye id. Ács Mihály szerkesztésében, részben fordításában jelent meg Zöngedező mennyei kar, azaz: németből magyarrá fordított szép isteni dicséreteket és hálaadó énekeket más magyarul szereztetett kegyes énekekkel együtt magába foglaló könyvecske (Lőcse 1696) címmel. Imádságos könyvével egyidőben id. Ács Mihály az evangélikus pietista kegyesség legfontosabb magyar kézikönyvét adta ki, mely egyre bővülő anyaggal már a következő években kétszer újra megjelent, majd a 18. század folyamán további kiadások jóvoltából maradt használatban. Tartalmáról a kötet címe is tájékoztat: többségében németből fordított énekeket foglal magában, jórészt az 1686-os lőcsei német énekeskönyv alapján, de emellett megőrizte az evangélikusok korábbi népszerű énekeit is. A kötet egészére határozottan az.új vallásosság nyomja rá bélyegét; az énekek színe-java – az új lírai magatartásra jellemzően – a szív dalbaöntött párbeszéde istennel, a hivő lélek személyes vallomása. Az énekszó kultuszát nemcsak a könyvecske homlokzatára írt jelmondat: "Qui cantat, bis orat" (aki buzgóságosan énekel, kétszer imádkozik) hirdeti, hanem a dalszövegek is kifejezik (pl. Sörkenj föl elmém s mondj nótát ...).

A Zöngedező mennyei kar új énekeiben a pietista költészet számos jellegzetes vonása tűnik fel: az érzékeny kesergés, a bűnbánó önmarcangolás, a szenvedés átélése, sőt annak a kozmikus elemekbe való kivetítése. Az egész világot elárasztja a zokogás a Sírjon az ég, sírjon az föld ... kezdetű énekben:

Ne legyen vidám mi kedvünk,
Sírjon szánk, zokogjon nyelvünk,
Szomorkodjanak az angyalok,
Mert szenved kedves világok,
Könyveznek az virágok.

Jellemző vonás a virágszimbolika, mely gyakran a katolikus énekek fordulataira emlékeztet: "Szűztől mag nélkül, ki nyílt szép Rósa"; "Szívemnek vagy Lilioma, édes Evangélioma"; "Egyem, jegyesem, szép Violám, mennyei mannám" stb., máskor pedig a népszerű szerelmi költészet tónusát idézi: "Illatos fű szép Violák hervadnak, Midőn naptól harmatoktól fosztatnak, A szép Rósák Pünkösd után lehullnak" (Múlván napok, újúlván hóld s foly idő ...). A misztikus lírai áhítat helyenként meglepő gyöngédséggel, a himnuszok dallamosságával jut kifejezésre: "Csöndesen, gyöngén szépen, Mint szép musikákban Elalszom az Úrban, Az Jézus Krisztusban."

Az evangélikus ének-kultusz terjedéséről tanúskodnak a 18. század első felében megjelent további gyűjtemények, melyek főként a németországi anyagot közvetítő hazai német s részben szlovák énekeskönyvekből közölnek fordításokat. Sartorius János (nem azonos a próza íróval!) zsoltárokkal, imakönyvvel és kátéval kombinált énekeskönyvet adott ki Magyar lelki óra (Wittenberg 1730) címen, Fábri Gergely győri rektor pedig Uti társ című – sok kiadást megért – énekgyűjteményét publikálta Nürnberg áljelzéssel, valójában Győrött (1734). Az evangélikus énekeskönyvek kiadásának ügyét elsősorban a győri pietista kör karolta fel, Torkos József rektor (az imakönyvíró Torkos András fia) vezetésével itt állították össze Ács Mihály gyűjteményére támaszkodva a legterjedelmesebb evangélikus énekeskönyvet, a több mint hatszáz éneket tartalmazó Új zöngedező mennyei kart (Frankfurt 1743), mely a század végéig életben maradva, le is zárta az evangélikus vallásos líra virágzásának a folyamatát.

Az egyéni elmélyülést és érzelmi vallásos érzést kibontakoztató kegyes hangú pietista irodalom a 18. század közepéig virágzott. A protestáns vallásos próza és templomi ének ettől kezdve már végleg kiszorult az irodalom szférájából.

design & honlap: made in mate