Rovásírásunk tudós eredeztetésének története 1.
Részlet Varga Géza írástörténész "A székely rovásírás eredete" c. művéből
A hibás őstörténeti előfeltevésével leszámolni képtelen akadémikus „írástudomány” rovásírásunk eredeztetésére irányuló évszázados - de el nem túlzott - erőfeszítéseinek végső eredménye egy nagy nulla.


Az égig érő fa ábrázolása a koronázási paláston, tövében a székely "j" (jó) rovásjel kacskaringó alakú párhuzamaival

A  krónikás hagyomány hun vagy szkíta írást emleget. Ezzel összhangban áll a tudós Thelegdi János véleménye: „A hun betűkről, melyek közönségesen székely betűknek neveztetnek”, valamint a tudóstárs Baranyai Decsi Jánosé is, aki az előszóban „szkíta ábécét” említ (Thelegdi/1598, 1994/7,15). Bél Mátyás is hun-szkíta írásról ír 1718-ban megjelent nagy hatású munkájában.

Újabban mind a hun, mind a szkíta nevet gyűjtőnévnek tekintik, ezeket egymástól és a magyarságtól is elhatárolják. Sokáig elhallgatták a hun és szkíta íráshasználat tényét is (amelyről pedig antik források és régészeti leletek is tájékoztatnak) és koholmánynak ítélték a székely rovásbetűket (krónikáink nehezen kétségbevonható adatai ellenére). E nagy támogatást kapott megalapozatlan balítéleteknek köszönhetően aztán a mai közgondolkodás szerint a szkíta vagy a hun név nem igazít el eléggé (csupán a keleti, sztyeppi származásra utal) - és sokan ma is kételkednek a honfoglalók íráshasználatában.

Ligeti Lajos is hasonlóan vélekedett még 1986-ban is. Mint írta, hangtanilag a magyar betű szavunk lehetne honfoglalás elôtti török jövevényszó, de „e feltevés mögül hiányzik a kielégítő tárgyi háttér; miféle írott szövegekről lehet szó ebben a korban?” (Ligeti/1986/262).

A modern korok kutatói a bizonytalanná tett hun és szkíta forrás helyett megpróbálták a székely írás eredetét íráshasználattal közismerten rendelkező népekhez kötni.

Fischer Károly Antal még a hagyománynak megfelelôen hun-magyar írásról tájékoztat (Fischer/1889).

Nagy Géza 1890-ben türk jelekkel vetette össze a székely rovásbetűket. A türk írás megfejtése és az íráshasonlítás elveinek kidolgozása előtt egy ilyen felszínes - a jelek kismértékű hasonlóságára épülő - összevetés indokolt volt, de származási hipotézis megalapozására akkor sem adott lehetőséget.

Thorma Zsófia az általa felfedezett tordosi neolitikus cserepeken négy székely rovásjel (a „c”, ny”, „t”, „zs”) előképét ismerte fel (a párhuzamok száma valójában tíz felett van!). A hazai mellőzés miatt könyve németül jelent meg, amelyben a lineáris jelek keleti vonatkozásait is tárgyalja (Thorma/1894).

Debreczenyi Miklós 1914-ben magyarul olvasta el egy 3000 éves szkíta balta ligatúrás feliratát, amit 1971-ben Pataky László lényegében hasonlóan értelmezett.

Seb
estyén Gyula már 1915-ben helyesen fogalmazta meg azokat az elveket, amelyeket egy írásrendszer eredetének kutatása közben célszerű szem előtt tartanunk: „előbb tüzetesen megismertük a magyar rovásírás rendszerét, utána pedig a rendszer ismérveivel az egyetemes írástörténetben felkutattuk és a fejlődés sorrendjében el is helyeztük”. A székely írás rendszerét vizsgálva megállapítja, hogy a székely írás rovásírás, s mint ilyen, a „rováson legtovább megmaradt”. A türk és a székely írás magánhangzóit görög eredetűnek tartja s ebből azt a téves következtetést vonja le, hogy a két sztyeppi írás eredetileg nem volt magánhangzó-ugrató. Ez a következtetése azonban helyesbítésre szorul. Abból a tényből ugyanis, hogy a székely írás magánhangzói gyakorlatilag azonosak a görög írás magánhangzóival, még nem következik, hogy a székely írás eredetileg nem volt magánhagzóugrató. A görög írást megelőző szótagírások ugyanis már rendelkeztek magánhangzókkal, de azokat nem mindíg írták ki - mert a magánhangzókat a szótagjelekkel is kifejezhették. A magánhangzókat csak különleges esetekben: például hosszú magánhangzós szótagokban jelölték (ahogy az a korai székely írásemlékeken is megfigyelhető).

Azaz a magánhangzókat ismerő, mégis magánhangzóugrató székely és türk írásgyakorlat - jellegét tekintve - korábbi a görög és a föníciai rendszereknél. Ebből pedig - Sebestyén Gyula rendszerelvű szemléletével összhangban - az következik, hogy a görögök átvehették a magánhangzóikat a székelyből, fordítva azonban ez nem történhetett. A székely magánhangzóugratás gyakorlata és a magánhangzókészlet is a görögöket és a föníciaiakat megelőző (hurri?) szótagoló rendszerek rokonságába tartozik.

Sebestyén Gyula a föníciai-görög forrást az ótürkből nyelvi okok miatt hiányzó, de a székelyben létező „f” mássalhangzóval is bizonyítani próbálja. Az „f” hang azonban az archaikus görögből és a föníciaiból is hiányzik, a klasszikus görögben később megjelenő „f” (pontosabban „ph”) alakja pedig nem azonos a székely „f” körbe zárt keresztjével, hanem az „us” rovásjel formai megfelelője (vö: Jensen/ 1969/443!). A körbe zárt kereszt ugyan megtalálható a föníciaiban és a görögben is, de ezekben mindig „t”, vagy „th” hangot jelöl (20. ábra). E jelek tehát nem alkalmasak a székely írás föníciai-görög eredetének igazolására.

Az eredetileg török nyelvű székelységet feltételező elmélet szellemében Sebestyén Gyula felteszi, hogy az „elmagyarosodó” székelység a török rovásírás ismeretét keletről hozta magával s így örököse lehet a hun-avar hagyományoknak. (A székelyek eredeti török nyelvűsége ugyan minden alapot nélkülöző hipotézis, de a hun-avar származás gondolatának megőrzése helyesnek bizonyult.) Rovásírásunk szerinte a magyarokhoz a nyugati türkből (az Azov-vidéki turkok világából) került, amelyben több középtenger-melléki régiség maradt meg, mint a közép-ázsiai ótörök rendszerben (s itt alighanem a jelformák régiségére gondolt). A nyugati türk kapcsolatot azonban azóta sem sikerült bizonyítani, s ez az ötlet is megmaradt az alátámasztást nélkülöző találgatások szintjén.

Melich
János (1925) szerint „e” és „o” jelünk a szamaritánusból való.

Aczél József, aki 1926-ban megjelent munkájában a magyar és a görög nyelv között 3000 tőszóegyezést mutatott ki, könyve végén összeveti a görög és a székely írásjeleket is. Mint megállapítja, „a két írás mérlegelésénél a rokon hangcsoportokat kell összehasonlítani ... az ó-hellén g jelet ne a székely g jellel vessük össze, hanem a k, g, kh hangcsoportot a másik ABC hasonló hangcsoportjával ... A magánhangzók jeleinek egyezése különösen feltűnő” (Aczél 1926/182). Azaz a görögök - a sémi írásokból többnyire hiányzó - magánhangzókat a székely írás elődjéből, vagy környezetéből vehették.

Németh Gyula 1934-ben rovásírásunkat a türk írás családjába sorolta, tizenhat rovásjelünk többnyire csak vélt formai hasonlósága alapján. Az „e” és „o” jelet a glagolitából származtatta - mert ott talált hasonló jeleket. A glagolita írás azonban nem volt használatban azokon a területeken, ahol hite szerint a magyarság lakott. Ezért feltételezte, hogy „számolni kell” egy glagolita írásban jártas, Dél-Oroszországban tevékenykedő szláv szerzetessel, aki gazdagította rovásírásunk jelkészletét.

A hun-avar-székely azonosságot, a glagolita írást használó szlávokkal érintkező és rovásírásunkat használó hunok és avarok magyarságát - bár krónikáinkból ez következik - a kor „meghatározó tudományos vonulata” nem fogadta el. Az innen - onnan összeszedett jelek hipotézise ezért szükségképpen további megoldhatatlan ellentmondásokba szorította a kiötlőit. Aligha képzelhetô el ugyanis, hogy türkök, görögök, glagolita írást ismerő szlávok és a keleti magyarok egyszerre, egy helyen összefutottak volna a székely írás megteremtése végett. Amint az sem, hogy eleink évszázadokat vártak volna jelkészletük összeszedésére.

Ez az „összeszedegetős” elmélet akkor lenne következetes, ha az „us” jelet a hettitáktól, a „ty” jelet a kínaiaktól, a „tprus” jelet pedig az egyiptomiaktól eredeztetné - egy-egy hettita, kínai és egyiptomi „szerzetes” látogatását feltételezve.